Ültem. A zsombékos
rőtje fejemre nőtt végül.
Opálos égen kék
múlt, a régen azúr.

Ártatlanként egykor
rajzoltam szivárványt.
Mit bántam, hogy piroskék
csupán irónom!

Üveggolyóm ráztam,
bennem kavargott a vér:
havamba holt a tél,
sosemvolt Havanna!

Nőm álmában hozzám
lapozta magát. A salsa
az nem egy tánc.Ülök.
Kortás költő vagyok.

Ha nem érti, itt a magyarázat (jelölje ki a szöveget, és olvashatóvá válik)

Alulnézetben: zavaros, érthetetlen, nem rímes, nem nemzeti. Szar.

Felülnézetben: (eddig hol is publikákt ez a H.L.? sehol?) A lírai én jambikussága nem hogy biceg: sánta. Formailag esetlen, tartalmilag közhelyes. Amatőr. Közölhetetlen. 

A kezdés tömör. statikus ige múlt ideje feszültségben áll a dinamikus befejezett jelennel. 

A rőt s az azúr, mely az ártatlan gyermekkor egyszerű piroskék irónjában talál eredőt.

A szivárvány a végtelen, elérhetetlen tökéletesség, a vágyódás; a gyarló megvalósulás két színnel a szembenézés: mi a naiv múltban szépnek tűnt, a gyermekkor elszálltával hiábavaló esetlenség.

Az üveggolyó átvezet a felnőtt létbe: egyfelől gyermekjáték, ajándék, giccs; másfelől a távolság intertexuális játékszere. Havanna az eszményi (de nem létező, sosemvolt, tehát elérhetetlen) hely, hová a költő temperamentuma szerint vágyik. 

A szerelem pőre Nőként aposztrófálása eltávolító, moderneskedő manír, a hozzám lapozta magát viszont ügyes megoldása a platóni szerelem kifejezésének. Összekötött sorsok, láncként a könyv - kár, hogy nem eredeti, csak eredetieskedő kép.

A vers csúcspontjának szánt mondat a salsa az nem egy tánc - visszautalás Kubára, s egyben a nyolcvanas évek, az uderground beemelése. Pajor megidézése az ingertextualitás tágításával a lázadó kamaszkorra utal, a rakenroll salsává nemesedése viszont finoman jelzi a hiába eltelt időt.

A költemény lezárása önirónia, tréfa: nem az 'r' betű hiánya teszi azzá, nem is a statikusság visszatérése, hanem az állítás jelenidejűsége.

soxeretettel a napiszarversnek:)