"Ne igyál a csapból, kisfiam!" - hangzott el számtalanszor az anyai intelem gyerekkorunkban.

Pedig a csaphoz hajolva a tenyerünkből inni gyors (nem kell tiszta poharat keresgélni) és praktikus (nem kell mosogatni). Nem is nagyon értettük, mi ebben a rossz, és amikor a felnőttek nem láttak, bizony ittunk a csapból. A tiltást pedig a furcsa, kicsit idegen 'felnőttvilág' egy bolondságának tudtuk be.

Később felnőttként már nem nagyon jutott eszünkbe a dolog; megtanultuk - megszoktuk - a társadalmilag elvárt, úgymond helyes viselkedést: a pohárhasználatot.

Még később, saját gyerekeinkre ugyanúgy rászólva, mint ahogy anno szüleink szóltak ránk, már fel sem merült bennünk a régi kérdés - még gyerekeink értetlenségét látva sem: mi is az értelme ennek az egésznek?

Ám tegnap, egy féloldalas vízelzárásnak köszönhetően (a konyhában nem volt víz, a fürdőben viszont igen...) újból szembesültem a problémával. Tudtam, hogy a konyhában nincs mit inni (a klasszikus 'ki csinál szódát' mára 'ki hoz ásványvizet' fitneszkérdéssé alakult, de a lényeg nem változott: majd valaki (más)...)), tehát egyből a fürdőbe indultam. És mivel ott nincs pohár, gondolkodás nélkül, automatikusan hajoltam a csap fölé, és... élvezettel, hatalmas kortyokban ittam a friss vizet - a tenyeremből.

És ekkor az eszembe jutott minden: az évtizedekkel ezelőtti gyermeki értetlenségem, a megadóan tűrt, ám meddőn lepergő intelmek, a felnőttvilág valamennyi értelmetlen korlátozása.


És jó volt felnőttként újra gyerekszemmel rácsodálkozni a világra

És jó volt áthágni egy értelmetlen korlátot.

Jó volt a gyermeki szabadságot felnőtt tudatossággal megélni.



Maguknál nem lesz mostanában vízelzárás?

(a Blogámiáról)