Nőnaiva
Verőfényben ázott a fogyó nap.
A pillanat árnyáka vizes blúzként feszült a lány pihegő lelkén, ki oly elhagyatott volt, mint ódon kastély fád szobalánya, kinek szeretőjét elsodorta az élet sorja.
Hiszen pontosan így is történt.
Éppen reávetette szemét a Másikra, ki áthalló távolságban, pont szemében vele állt.
A férfiember.
Nem csak úgy egyszerűen állt; ott volt. Mint aki.
Nézett vissza rá élesen. De ő is csak állt és ő is nézte őt viszont és vissza és viszonozva és viszonzódva folyvást.
Így álltak ott a verőfényben egymásra nézvén, és cikázó kecses villámok csapongtak szíveik közt. Mintegy áramütésre rezzent össze ekkor a lány: A férfi mozdult, lomha pillája ritmusára vert a lány kicsi szíve. Dobogott magában: most, most!
Ám a férfi lomha, nagyságteljes léptekkel megindult, s vissza sem nézvést távolodott felőle elfelé.
Múlékony pillanat varázsa... vagy múló parázs pillanata volt csupán?
Pihegő lelkében vadul kavargott a sok nagy 's érzelem...
* * * * * * *
Férfiundor
Méla férfiundor fogta el, ahogy visszanézett élete nőire.
Értéksemleges eleganciával hamuzta le Davidoff Tubes szivarját, kortyolt egyet magához hasonlóan szingli viszkijéből.
Jól érezte magát. Hímnek érezte magát, minden tagját.
Élete női ott vonultak fel előtte, sorban.
Kezükben feminizmust éltető transzparensekkel, magassarkú cipőben, harisnyában, különben meztelenül.
Egymás sarkába lépve; ahogy egymás helyét váltották ágyában is.
Agyában valami bolyongott, de nemigen találta a kivezető utat.
Nőkért élni-halni, az igen, foglalta össze frappánsba... de nőkkel?
Elégedett volt a sorával.
Nézte őket, ahogy csak férfi nézheti.
Hallgatagon. Hiszen kevesebbért is haltak már nősi halált.
A sor lassan végéhez közeledett.
Megemelte a poharat, női felé emelte, majd elejtette.
Mit ejtette! Dobta.
Férfilendülettel.
Ahogy élete nőit is.
Végül ott maradt, kihunyó szivarral, üres üveggel, méla férfiundorral, magában.
Utolsó kommentek